Mondj ébresztőt - Csíksomlyói gondolatok

"Csak az tud ébreszteni, aki minden nap beszélőviszonyban van Istennel, aki minden nap imádkozik, aki minden nap meghallgatja, és érti őt...."

Mondj ébresztőt minden nap a környezetednek!

Hazaérkeztünk Csíksomlyóra több százezren égi édesanyánkhoz. Kissé lerongyolódottan, ahogy a pap is mondta, lehetett is érezni a nyeregben a mise előtt. De pár órával később boldogan, kisimultan, megújulva és nagyon fontos üzenetekkel a szívünkben távoztunk, amiket fel kell vállalnunk." Mit szólnak az ismerőseim, hülyének néznek, elveszítem az állásom - ismerős félelmek, de eltörpülnek amellett, hogy mit mondok majd önmagamnak és a csíksomlyói Szűzanyának, ha el kell számolnom a szívem parancsaival! Tavasszal igenis tavasznak kell lennie, a szónak szívből kell jönnie, az embereknek családokban, közösségekben kell élnie!"

Ebben a helyzetben már senki sem hiszi el, hogy eljuthat Csíksomlyóra. Az ember elkönyveli, hogy elúszott az idei búcsú, elmondja az ismerőseinek, csendesen sajnálkozik. Részleges szalagszakadás, munkahelyi sok munka, nem létező szabadnap. Zsinórban harmadszor nem leszünk ott, és a Pilis-Hargita zászló sem. De azért ismerve a somlyói Szűzanyát, legbelül nyitva hagyunk egy ajtót, ha be akar jönni, ő úgy is bejön, és ha el akar vinni, úgyis elvisz. Neki nincs lehetetlen. Az agyunk azt mondja, hogy ez most itt lehetetlen. De ez a racionális bal agyféltekés agyunk is emlékszik, általa is nyilvántartott, elismert, igazolt emlék: az egyik búcsú előtt három nappal derült ki, hogy lejárt az útlevelem, szerdán adtuk be a gyorsított kérelmet, mindenki egyöntetűen állította, három munkanap, míg visszaér Pestről, és pénteken délelőtt 10-kor a postás becsengetett vele Debrecenben! Azóta se érti senki, hogy történt. Tehát a bal udvariasan kiegyezik a mélyből üzeneteket közvetítő jobb agyféltekével, és rábólint: tartsuk szárazon a puskaport.

És Szűzanya most is belenyúlt a történetbe. Azon a héten teljesen váratlanul minden úgy alakult a munkahelyen, hogy mégis felszabaduljon három nap! A részleges szalagszakadás gazdája pedig eldöntötte, fel fog jutni a hegyre! Egy éjszakai trükkel, autóval, de megoldjuk. Végül csak a hegy egyharmadáig tudtam autóval felvinni a drága sántikáló páromat (a lezárt hegyre vezető utak és a hatalmas sár miatt), és azon az éjszakán pár nagy próbát át kellett még élnünk, de annál jobban mentek az imák, a mantrák és a ráhangolódás. Aztán szépen lesátraztunk a hegy oldalában, másnap pedig tényleg a Szűzanya erejével, negyedóra alatt fent voltunk a nyeregben! A lába igen jól bírta az emelkedést, és azóta már szinte teljesen rendbe jött. Láttam én már 80 éves csíki anyókát piacos szatyorral a kezében felsietni a legmeredekebb keresztúton: „Ejsze csak ide indultam a piacra, de gondoltam feljövök mégis, hogy megnézzem a passiót” – így magyarázta nekem a néni. Ugyanaz az erő vitte fel mindkettőjüket!

Aztán ott ülünk az oltár mögött, megtalált családunk, debreceni barátaink, ismerőseink csapatában a Debrecen tábla alatt. Ebben a pesti rohanásban már az is nagy ajándék, hogy az ember rendes családi körben üldögélhet egy napfényes domboldalon, megöleli a szeretteit, és beszélget velük. Egy gyönyörű ünnepen, a Szentlélek ünnepén. De a Szűzanya még többet ad. A rég nem látott barátok is sorra jelennek meg a Pilis-Hargita zászlaját meglátva, az egyik PH-vándor, kedvenc gólyám, Szali barátom pedig éppen ott ül a debreceni kupac előtt három sorral! Még egy jóízű beszélgetés és még egy döbbenet, erre mekkora esély volt?! És az már nem is meglepő, hogy dobogókői fénymunkás társunk, Julcsi, a mi HoldvilágosKatánk édesanyja is azonnal megtalál egy gyors ölelésre. Az ő története is csodaszerű, pár nappal ezelőtt tudta meg, hogy jönnie kell, nem sokkal édesapja elveszítése után, és hirtelen minden úgy alakult, hogy el tudjon jönni. Mert ott kellett lennie!

Aztán elkezdjük nagy élvezettel szemlélni a velünk szemben ülő 300 ezer magyar ember zászlóit, öltözetét, érezve imájukat, az együttlétben áradó örömüket. Óriási bizsergés, akárhányszor elindul a pásztázó tekintetünk. Egy félórája, amikor felértünk a nyeregbe, még feszültséget éreztem, elég komolyat, mintha a sok teher, a magyarság minden nyűge, baja feljött volna a hegyre. Ez most már sokkal jobb.

A pap is éppen ezzel a gondolattal kezdi a misét: „Itthon vagyunk még akkor is, ha lélekben lerongyolódottan érkeztünk haza” – hihetetlen, hogy mennyire rárímel az érzésemre. És hát az utóbbi hetek gyilkos rohanása után ezt akár magamra is érthetem.

És megható, ahogy kibontja ezt a gondolatot: „Hazajöttünk, mert az édesanyánkhoz jöttünk. Hol is lehetnénk otthon a világban, ha nem édesanyánknál, a napba öltözött asszony palástja alatt.
Ahhoz az édesanyához jöttünk, akinek egyedüliként van bejárati kulcsa gondokkal terhelt, szenvedésektől gyötört, de mégis hittel reménykedő szíveinkhez. Édesanyánknál mindannyian itthon vagyunk. Itthon vagyunk, bármely szögletéből jöttünk is széles e világnak.”

Tényleg erről szól. Ezért könnyezi meg az ember, ha mondjuk a pilisszántói kápolnában vagy bárhol máshol meghallja a régi székely himnuszt: „…Vándor fecske hazatalál, édesanyja fészkére száll. Hazajöttünk, megáldott a csíksomlyói Szűzmária.”

És így jönnek sorba a szebbnél szebb üzenetek (sógorom mellettem ülve azt mondja, ennyire tömény, és fontos dolgokkal teli beszédet nem hallott még itt a nyeregben, ezt többen is így érezzük), és már lehet tudni, hogy miért dolgoztak annyira komolyan az égiek, hogy itt legyünk! Olyan erejű megerősítés, mint pár héttel ezelőtt a halálból megmenekülő Molnár V. József előadása. Hogy a hétköznapokban porlódó ember igenis emelje fel fejét, és minden nehézség ellenére vállalja fel azt, amiért itt van!

Oláh Dénes szavaiban is előkerül: „Úgy közösségileg, mint egyénileg rá kell ébrednünk arra, hogy hivatást, küldetést kaptunk. Isten valamit általam akar elvégezni. Valamit nekem kell elvégezni. Ha nem végzem el, népem, fajtám, egyházközségem lesz szegényebb.” És ha úgy alakul, a másikat kell vezetnünk, tanítanunk a közösségi létformában: „Népünknek ilyen András-lelkületű tanárokra, papokra, pedagógusokra, politikusokra, vállalkozókra volna szüksége, akik nyitott szemmel járva felfedezik azokat, akik tudnának valamit tenni. De nemcsak felfedezik: elvezetik arra az érettségre, hogy képesek legyenek szellemi, lelki, anyagi kincseiket a közösség asztalára tenni.” Ha pedig a másiknál kincseket, képességet lát, elismeri azt, ezáltal erősíti a másik jó tulajdonságait, megint csak a közösségi létforma egyik alaptételét (egyik nagy jelentőségét) megélve: „Észrevenni azokat, akik különbek, mint én. Fölnézni rájuk, fölzárkózni mögöttük. Ez nem más, mint a közösségben gondolkodás, az érettség bizonyítéka.”

Ez a beszéd végig érezhetően visszakanyarodik ahhoz a pár százezer magyarhoz, aki már ébren van, és most ébresztenie kell. Többször is őket szólítja meg.

Akik vezető szerepel érkeztek ide a harmadik évezred hajnalára. Tehetséggel, feladattal és felelősséggel ebbe az egyre fogyó és mégis reményre ítélt nemzetbe. Nem ülnek ők tétlenül, nem egyszer nekiveselkedtek a feladatnak. Gyűltek össze 70 ezren és 200 ezren is Bösztörpusztán, építettek több ezres aztán több tízezres érdekképviselő, életet építő országos mozgalmat. Építik folyamatosan a társadalmi önszerveződést, dolgoznak országszerte szeretetkörökben. Ki-ki a maga hite és elképzelése szerint. De a csaták és a viszályok nem férnek most már bele, összhangot kell találni! Ezt így adta át Oláh Dénes: „Ha a hintó elé fogott lovak egymás torkának esnek, akkor a hintó a sáncban köt ki. Aki ezt a sorsot szánja népének, az éretlen és felelőtlen ember. Az érettség alázat. Csak annyiban számítok érett, felelős embernek, ha hintó elé fogott lóként értelmezem magamat. Ha én önként leszek lóvá, akkor nem tudnak mások lóvá tenni. Pál apostol azt írja: Mindenkinek mindene lettem, hogy némelyeket mindenképpen üdvözítsek.”

Tehát ezt a lovas nemzetet, a szekér által jelképezett népet lovaknak kell repítenie, egymással szót értő, békében együttműködő táltoslovaknak! De ahhoz elinduljon előre az a szekér, a nép szekere, ébresztenünk kell. A marosküküllői pap ezt is gyönyörűen beleszőtte, csak az tud ébreszteni, aki minden nap beszélőviszonyban van Istennel, aki minden nap imádkozik, aki minden nap meghallgatja, és érti őt. Hogy erre igenis van remény, igenis valóság lehet a több százezer imádkozó magyar órákkal később a Kissomlyó hegyen lévő kápolna kertjében kaptunk élő bizonyítékot. Az éjszakai virrasztást ott éltük meg folyamatosan éneklő, imádkozó erdélyi testvéreink között, fiatalok és öregek együtt, álomszerű, hihetetlen élmény volt hallani, és érezni az erejét, valódiságát. Szó szerint tapintható volt, ahogy működik, és látható, ahogy a körülöttünk mindenütt tomboló vihar és szél egyetlen percre sem érte el a kápolnát!

Tehát csak az tud minden nap ébresztőt mondani a környezetének, akinek van ehhez mindennapi erőforrása, és van mondanivalója. Mindkettőt a JóIsten biztosítja. Saját meglátás: jelen pillanatban a magyarság vezetőnek érkezett részének jókora hányada óriási kihasználatlan erőforrásokon üldögél a rendszeres ima, vagy bármilyen belső élet hiányában. Márpedig ami itt van velünk, nem dobhatjuk el. Ezt Oláh Dénes is kimondja a földünkre is kiterjesztve: „Rá kell döbbennünk arra, hogy milyen szellemi, lelki és természeti kincsek birtokában vagyunk. Ezek a mi kincseink. Ezekről nem mondhatunk le, mert ezeknek vér volt az ára.”

És csak az tud ébreszteni, aki felvállalja, nyíltan képviseli, azokat, amit kapott. Például amit most hazahozott 2014-ben a csíksomlyói Szűzanyától. Ehhez bátorság kell, mert mindenkinek könnyebb szemérmesen tovább üldögélni, csendben maradni a semmit mondó, mindent felélő, életet tagadó művilág önpusztításában.

De a valóság nem ez! Az élet nem így működik! Tavasszal tavasznak kell lennie, a szónak szívből kell jönnie, az embereknek családokban, közösségekben kell élnie! Minden ezt képviselő cselekedet, szó, minden ilyen megosztás a világhálón egy-egy ébresztő lesz mások számára. Van tehát tétje a bátorságunknak. Elveszítem az állásom, mit szólnak az ismerőseim, hülyének néznek - ismerős félelmek, de eltörpülnek amellett, hogy mit mondok majd önmagamnak és a csíksomlyói Szűzanyának, ha el kell számolnom a szívem parancsaival!

Aki ott volt a somlyói nyeregben, ráhangolódott 300 ezer társával együtt a pap szavaira, tisztán érezte, nincs már idő szégyenlősködni, taktikázni. Az az idő lejárt, ki kell jönnünk a napfényre. Ő így fogalmazott: „Én hiszem, hogy Erdély földje újra Tündérkertté válik, ha rádöbbenünk arra, hogy a megtérés lényege az élet felkínálása.”

Ha pedig Tündérország feléled, az egész Kárpát-haza virágba borul, és az a Föld korszakváltásának is óriási lökést ad.

 
Szépmező Szárnya http://www.szepmezo.hu/content/mondj-%C3%A9breszt%C5%91t-minden-nap

 
Beküldte Nagysomlyó - 07/01/2014