Oldalak

2016. január 18., hétfő

A Lovasíjász- Filmbemutató


"Eltöprengek azon, hogy talán lehetséges és időszerű lenne becserélni a passzívot az aktívra. A szenvedőt a cselekvőre. Úgy egyéni, ahogy akár nemzeti szinten is. Egy sportágnak álcázott komplex filozófiának, értékrendnek köszönhetően akár. Mert úgy tűnik számomra, hogy amit Kassai Lajos megálmodott, életre vajúdott és mostig is nevelt, valami szép és fontos esély nekünk. ÖnMAGunkra találni, tekinteteket visszaemelni a lesütöttségből, büszkének lenni gyökerekre, lehetőségekre, adottságra, emberségre és hasonlókra. Lassanként abbafejezni az össznemzeti távköpködős társasjátékot, és elkezdeni közösségeket építeni. Kicsiben. Például ahogyan a filmen látszik."






A Lovasíjász


január 16., 


VIHARPATKOLÓ


Ha egy közönséges ló parazsat eszik, az esetek zömében kínok között, átkozódva múlik ki. Ha egy táltos áll át zsarátnok-diétára, megnyilvánul igazi önvalója. („Hogyan menjünk, édes gazdám? Úgy, mint a sebes szél? Úgy-e, mint a villám? Vagy úgy, mint a gondolat?”)


Nos… Kaszás Géza filmje parazsat etet az emberlélekkel. Aztán mindenkivel történik, ami történendő van. Mindenkinek „természete szerint”.


PlakatDokumentumfilm? Aligha. Vagy ha mégis, akkor hangulatok, múltba révedés, érzelmek dokumentuma. A megfoghatatlan megragadása. A kör négyszögesítése.


Mi történik, ha egy figura annyira valamilyen, hogy a megszokott színekkel egyszerűen lehetetlen portrét festeni róla?


Hm.


Akkor – gondolom – az van, hogy a rendező odadobja a gyeplőt a történet közé, és engedi magától formálódni a hideg logikán, az ésszerűségen túli tartományban. Úgy lehet talán a legigazabban megénekelni a tornádó néma közepét, hogy finoman, tapintattal elindulunk messziről, a rettenet-gyönyörű felhők képétől, a lágy szellőtől, aztán egyre szűkülő körben, fokozatosan vezetődünk át a dobálós részen is. Mindvégig védetten, megtartva, ringatva.


A film – alanyához méltón – szókimondó, és messzebbre visz, mint egy marcona, mogorcos tekintetű férfi portréja.


Gyűlölhető és ijesztő tulajdonsága, hogy egy elegáns pöccintéssel kirántja a sámlit a kényelmes kifogásgyárak alól. Nevezetesen: hogy létezhetnek „lehetetlen” küldetések. És társadalmi ellenszél, és ezt és ezt nem lehet megvalósítani a jelenlegi társadalmi, politikai és tudományos kontracunamiban. Mert jött ez az ember, és megvalósította a megvalósíthatatlant. Felépített egy világot, mely világ működő- és virágzóképes a mai (modern) környezetben is. Merthogy önjáró.


Oh, igen, és a mindig nyerő „könnyű neki, mert…” szófordulat is ernyedten hull alá. Hiszen nem volt könnyű neki. Most sem az. De van a zsebében valami, ami folytatólagosan dobálja a fittyet a nehézségekre. Van a tarsolyában erő, (ön)fegyelem és kitartás. És van szerelem. Szer-Elem minden iránt, amihez hozzáér. Ott van a mozdulataiban, a nézésében. Ott a szenvedély a tekintetében. Az a szenvedély, amit a langyos pöcegödrök elpuhult lakói oly sóváran, irigyen vágynak. Amiről oly sokan beszélnek, de amit olyan nagyon kevesen élnek igazán.


Szó esik a jellem és a tanulás kapcsolatáról is. Összesen talán ha kettő mondat, de magamban hosszan, állva tapsolom meg. Aztán ott van még egy-két hasonló erejű gondolat feltétel nélküli szeretetről, és az emberi sors útválasztóiról a „mindegy, mibe halok bele” szemüvegén keresztül.


A mozilátogató szűk két órában bepillantást nyer egy világba, ami kevéssé sem illeszthető bele a hagyományos keretekbe. A felvillanó képek nem kínálnak előemésztett megoldásokat. Ehelyett vágyat (vagy ellenkezést) ébresztenek – kinek-kinek alkata szerint. A lassított képsorok, a mesterien válogatott zene megcsordítják a könnyeket, visszafullasztják a lélekzetet.


A fogékony szem elé csoda bomlik. Koncepció-mentes varázslat. Gyakorlati spiritualitás. Működőképes hagyományőrzés. Egy konkrét opció, amivel végre-valahára leváltható lenne a sírvavigadásos önsajnálat és kötelezően pesszimista önfelakasztós-mindigmásokathibáztatós össznemzeti búbánat.


Eltöprengek azon, hogy talán lehetséges és időszerű lenne becserélni a passzívot az aktívra. A szenvedőt a cselekvőre. Úgy egyéni, ahogy akár nemzeti szinten is. Egy sportágnak álcázott komplex filozófiának, értékrendnek köszönhetően akár. Mert úgy tűnik számomra, hogy amit Kassai Lajos megálmodott, életre vajúdott és mostig is nevelt, valami szép és fontos esély nekünk. ÖnMAGunkra találni, tekinteteket visszaemelni a lesütöttségből, büszkének lenni gyökerekre, lehetőségekre, adottságra, emberségre és hasonlókra. Lassanként abbafejezni az össznemzeti távköpködős társasjátékot, és elkezdeni közösségeket építeni. Kicsiben. Például ahogyan a filmen látszik.


Elhinni, hogy ez igenis lehetséges.


Mifelénk a lehetetlennel való próbálkozásra azt mondjuk, hogy patkolni próbáljuk a keleti szelet.


Kassai nem tett kevesebbet, mint több szegmensben bebizonyította a lehetetlenről, hogy (M. Ali után szabadon) az csupán vélemény, nem tény. A legbosszantóbb ebben az úriemberben talán az, hogy ő – sokakkal ellentétben – nem csak elméletben működik, hanem fizikai síkon is, az anyag világában. Szabadon. Szerelemmel, elhivatottsággal.


Ha én kiabálnék a langyos sz@rból, ez engem is feszélyezne. Nagyon.


A Lovasíjász (ahogyan a címe is mutatja) egy emberről – helyesebben: egy Emberről – mesél. Az ő saját világáról, az ő saját értékrendjéről, az ő saját valóságáról. Ja, hogy ezek sok esetben eltérnek a kanonizált valóságtól és kanonizált értékrendtől?


Nos… A Lovasíjász (ahogyan a címe is mutatja) egy emberről – helyesebben egy Emberről – mesél. Aki volt szíves és megmutatta a maga (csordából nagyon is kilógó) valamilyenségét a kamerának. A maga sallangok nélküli, nyers, olykor harcosan kemény valóságát.


A film ennek a férfinak a sorsa, filozófiája, munkája, valósága – képekben. Sem több, sem kevesebb.


Rege a Férfiról, aki megpatkolta a vihart


https://www.facebook.com/alovasijasz/posts/220573564947373:0







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése