Trianon - történelmi dokumentumfilm Jelenczki Zoltántól 2020.

Önbecsülésünkre és belső tartásunkra nagyon jó hatással van a film, és ez a lényeg! Ne haragot, gyűlöletet, vagykétségbeesést érezzünk, hanem erőt, hitet és bizalmat!

Hiszen azért akarnak minket megsemmísíteni, mert tudják kik vagyunk, és veszélyt jelentünk számukra, még most is. Nehogy azt higgyük, hogy csak a kormányunk a veszélyes. Á, nem, hanem mi magyarok, anblokk.. Addig jó nekik, amíg gyűlölködünk és egymásnak ugrunk! Mivel dicsőségünk múltunk elvétele sem volt elég, sőt kezünk, lábunk levágása után is csodával határos módon talpraálltunk, el akarják érni, nehogy felébredjünk Isteni tudatunkra és összefogjunk.

Ennyi...

Milly

Trianon - történelmi dokumentumfilm Jelenczki Zoltántól 2020.

Nem, nem, soha I-IV.

"Isten az igaz ügyet nem hagyja el"

Megnéztem. Összesen 7,5 órás volt Jelenczki István nagyszerű filmje a Trianon. Négy részben adta le az Uránia Filmszínház. online január 16 és 17-én.

Azt kell, mondanom, hogy vérprofi volt az egész munka, amellett, hogy szívvel-lélekkel készítették a gigantikus filmet, Le a kalappal! Olyan dokumentumok és tények százai vannak felsorakoztatva, -csöppet sem unalmasan- hogy világosan láthatjuk, mire ment ki a játék az összes nagyhatalom és a környező kis országok részéről. A történet a honfoglalás idejével kezdődik, a Trianonig vezető okokat elemezve, és a jelenkorral fejeződik be. Az utolsó órában készült ez a film. Már generációk nőttek fel úgy, hogy fogalmuk sincsen az egész ocsmány trianoni ármányságról, ahol a cél a magyarság megalázása, tönkretevése, végül eltörlése a föld színéről. Láthatjuk, hogy ma is ez a szándéka Európa jelentős részének.

A megoldásról a filmben több szakértő, többféle véleménye elhangzik. Abban megegyeznek, hogy tegyünk meg mindent a nemzet traumájának feldolgozására és tudatosságunk emelésére! Ez a mi dolgunk és nem is kevés. Ezt a célt szolgálja Jelenczki István filmje is.

A honlapja linkje ez: http://www.jelenczki.hu/

Bevallom, már nagymama vagyok, mégis keveset hallottam Trianonról. A gyerekeim még kevesebbet. Engem még megérint ez az esemény, de őket már nem. Mit fognak tudni az unokáim Trianonról és a hazafiságról, akik most járnak iskolába?

Sok mai fiatal simán kiköltözik nyugatra és többnyire simán ott is marad. Ha nem jönnek haza, és gyermekeiket nem tanítják magyarra, akkor számukra a magyar haza fogalma és a magyar lelkiség semmit nem jelent. Ők elvesznek számunkra.

Viszont a leválasztott területeken élő magyarok többsége még őrzi szívében a magyarságát, sok helyen a hagyományaikat is jobban, mint mi. Nekik nagyon fáj az elszakítottság, és a sok igazságtalanság, amit el kell szenvedniük. Az anyaország feladata most, hogy segítsük őket ebbéli igyekezetükben.

Miért mondom ezt? Mert a magyarok nagyszerű dolgokat vittek véghez. Megvédtük Európát többször a saját vérünkkel, most is azt védjük. Szellemiségünkkel, kultúránkkal, találmányainkkal pedig rengeteg értéket adtunk az emberiségnek. Ráadásul az ókortól kezdve számtalan jóslat szól arról, hogy a mi ébredésünk az egész emberiség javát fogja eredményezni.

Ezért nem szabad elfelejteni kik vagyunk, kik voltunk és tudnunk kell, kik akarunk lenni. Nem szabad hagyni, hogy elvegyék tőlünk az önbecsülésünket, és a magyar embereinket.

Milly

Így történt - dr. Padányi Viktor - Trianon 1920.június 4.

Elsőkézből élménybszámoló. Végre ilyet is olvashattam. Mélyen érintett.
Milly



                            

Trianon 1920.június 4.

Részlet

"Tíz óra után egy -két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, elõbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövõjüket.


Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, õrjöngve kiabálta: (Hát ezért?)


Az utcákon ismeretlen , egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs (Rendkívüli kiadás.) A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan...A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni...és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.


A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás

A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségesés mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedésen kívül rendzavarások nem fordultak elõ, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül


E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdõdött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindíg. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fõvel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felsõ sarkában még ez a név állt: (A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe), és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt elõtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elõlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és õrökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az elõtte álló, szürkülõ hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülrõl behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: (Consummatum est)


Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.


Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt: 1920. június 4.


P é n t e k... "

Közreadta:DrBaróthyné Szász Éva


Egy vélemény: 

Itt az ideje, hogy vége legyen a gyásznak...vége legyen a sírásnak..fájdalomnak.. Sajnáltuk eleget önmagunkat... Aki fájdalommal, a Szívében él reménytvesztetten... Mennyi energiája marad arra, hogy felemelje a tekintetét... és azt mondja... ELÈG VOLT...ès elkezdjen végre...másképp gondolkodni, és másképp cselekedni..??. De hisz vegyük már észre végre... Nem a fájdalom, vagy az elkeseredéseink.. A reménytvesztettségünk visz elööre...HANEM A MEGBOCSÀJTÀS... A SZERETET.-..ÖNMAGUNKBA; ÈS ISTENBE VETETT HITÜNK... KIZÀRÒLAG EZ A MEGOLDÀS.... nincs más.. Szerintem pedig... a legjobb kifejezés a felemelkedésünk lehetööségére... A NEMZETI ÖSSZETARTOZÀS... Azt jelenti... VÈGRE KÈPESEK VAGYUNK ÖSSZESZEDNI MAGUNKAT... VÈGRE ELJÖTT A MI IDÖÖNK.... VÈGRE LESZ MEGOLDÀS... csupán megfelelöö munka, idöö, és türelem kérdése.. Ha nem vagyunk képesek valamit másképpen csinálni mint eddig... akkor hogyan is várnánk el más eredményt a jövöönktööl..?? SZERINTEM ÈPP EZ A MEGOLDÀS.. Szóval NYUGALOM... ELKEZDÖÖDÖTT...🙂
Arpad Bausse

Igaza van.

Milly

Román történész szerint Trianon nem volt igazságos - könyv

Lucian Boia ma a legmenőbb történész nemcsak Romániában, de talán egész Európában. Legújabb könyvében egyszerre megy szembe saját hazája hamis mítoszaival, a két világháború győztesei által diktált múltszemlélettel, meg úgy általában mindennel, amit a történelemről ma gondolunk. És mindezt szakmailag hibátlanul, és kifejezetten jó, olvasmányos stílusban teszi

 

A román történész, aki szerint Trianon nem volt igazságos

Lucian Boia ma a legmenőbb történész nemcsak Romániában, de talán egész Európában. Legújabb könyvében egyszerre megy szembe saját hazája hamis mítoszaival, a két világháború győztesei által diktált múltszemlélettel, meg úgy általában mindennel, amit a történelemről ma gondolunk. És mindezt szakmailag hibátlanul, és kifejezetten jó, olvasmányos stílusban teszi.

A bukaresti történész nem először botránkoztatja meg a hagyományos nemzeti mitológián nevelkedett román olvasóközönséget. Két legbalhésabb munkája, a „Történelem és mítosz a román köztudatban”, és a „Miért más Románia?” magyarul is olvasható. A Cser Kiadó jóvoltából most megjelent „Vesztesek és győztesek"-ben még nagyobb vállalkozásba vágja fejszéjét: feje tetejéről a talpára állítani az egész huszadik századi európai történelmet. És benne persze a magyart és a románt is.
Az előző évszázad naptárilag 1900-ban, de igazából 1914-ben kezdődött, azokkal a szarajevói golyókkal, amelyek nem Ferenc Ferdinánddal és feleségével sok millió emberrel is végeztek – no, meg mindazzal, amit Európa századokon át jelentett. Boia is itt fogja meg a munka végét, helyesen érezve, hogy az első világégéssel kapcsolatban kell először rendet tenni a fejekben.

Ki, mit tudott?

Alapvető tézise, hogy a közfelfogással ellentétben a világháború egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, és nem robbanhatott volna ki pusztán csak azért, mert Berlin és Bécs így döntött. Ehhez a többi hadviselő fél akarata is kellett. Mindenki felelős, igaz, nem azonos mértékben. Boia szerint az európai lőporos hordó kanócát két állam gyújtogatta a legszorgalmasabban: Németország és Oroszország. Bizony, bizony, Oroszország, amelyről a szerző találóan jegyzi meg, hogy a történelem ítélőszéke előtt nagy szerencséjük, hogy idő előtt kidőltek a sorból. Mivel '18-ban a háború már nélkülük fejeződött be (ráadásul a végül győztesnek bizonyuló oldalon kezdték) '14-es szerepükre jótékony homály borult. És ez a homály nem oszlik azóta sem. Holott Boia szerint

"A cári birodalom nem ám kis ártatlan országocska volt, ellenkezőleg: a legnagyobb, és egyik legkapzsibb impérium, amelyet a modern történelem ismert."

Elmarasztalja a német történészeket, amiért 1945 után nemcsak a második, de az első világháború kirobbantásáért is önként vállaltak minden felelősséget. Azt már csak én jegyzem meg, hogy egy ennyire dilettáns vélemény csak a hitleri éra bűneiért máig tartó, szűnni nem akaró permanens bűnbánat fülledt, beteg légkörében válhatott általánosan elfogadottá.
Boia szerint tény, hogy a háború egyik fő kezdeményezője Berlin volt, ám ebben semmi elítélendőt nem lát. Amit a német vezetés akkor, száz esztendeje tudhatott a világról, annak alapján ezt a háborút muszáj volt megvívni, méghozzá minél hamarabb. Mert - és itt jön a kötet talán legfontosabb gondolata! -  a múlt szereplőinek döntéseit nem mai tudásunk, hanem a kortársak számára rendelkezésre álló információk alapján kell megítélni. Berlinben '14 nyarán úgy tűnt, a háború rövid és nagyon jó buli lesz. És erre minden okuk meg is volt. Fogalmuk sem lehetett róla, hogy ez a mulatság nagyon véres lesz, és a másnap évtizedekig is eltart majd.

Nem csak a románoknak volt joguk...

Ellenkező előjellel, de ugyanerre remek példa Románia belépése a háborúba. Boia sorra veszi azt, mi mindent vehetett számításba 1916-ban a bukaresti vezetés - és ennek alapján arra jut, hogy őrültség volt megtámadni a Monarchiát. Rövid távon alaposan pofára is estek a románok, a magyar bakák még Bukarestet is megjárták -, ám a történelem végül döbbenetesen kegyes volt hozzájuk. Nem hogy Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét sikerült megszerezniük, de Oroszország összeomlását és bolsevizálódását kihasználva még bezsebelték Besszarábiát is. Ezt akár még 1918 nyarán se mondta volna meg előre az égvilágon senki. Mégis ez történt, és így az országot teljesen felkészületlenül, ostoba módon háborúba rántó Ionel Bratinaut ma a legnagyobb román államférfiak közt tartják számon.
És itt jön az, ami minket, magyarokat nyilván a legjobban izgat. Boia szerint a trianoni béke nem csak hatalmas mázli volt Románia számára - de komoly igazságtalanság is Magyarországgal szemben. Illetve leginkább az erdélyiekkel szemben. Nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki román történészként belegyalogoljon az 1918. december 1-jei, nemzeti ünneppé emelt, nagybetűs gyulafehárvári Nagy Nemzetgyűlés mítoszának kilencven éven át gondosan ápolt rózsakertjébe. Boia simán megteszi:

"A népakarat befolyástól mentes kinyilvánításának feltételei nem voltak a legjobbak: a román hadsereg épp megszállta Erdélyt. Ami azonban igazán szemet szúr, hogy (...) a gyulafehérvári gyűlés nem helyettesíthette a népszavazást. Elvégre nemcsak a románoknak volt joguk arra, hogy Erdély jövőjéről döntsenek, hanem a tartomány valamennyi lakosának. Az itt élők közel felét végül nem kérdezték meg arról, akar-e vagy sem Romániában élni."

És még rá is tesz egy lapáttal. Boia ugyan úgy véli, hogy ha Erdély népe legalább arról dönthetett volna, hogy teljesen beolvad Romániába, vagy autonómiát élvez, akkor a helyi románok többsége is az önrendelkezés mellett szavazott volna. A nagy nemzeti egység ugyanis hamis mítosz, az erdélyi románok inkább úgy vélték, hogy

"a balkáni Bukaresttel szemben ők képviselték Közép-Európát a román nemzeten belül. Úgy érezték, hogy civilizáltabbak, minden téren jobban teljesítenek a regáti románoknál. (...) A Regátban csupán az elit nyugatiasodott, Erdélyt a nyugati kultúra szelleme sokkal mélyebben és alaposabban átjárta."

Boia hosszasan elmélkedik azon, hogy az erdélyi románok többsége vajon valóban annyira epekedve várta-e a bukaresti "felszabadítást" az "ezeréves magyar elnyomás" alól, mint ahogyan a fősodratú román történetírás a mai napig állítja. Végül aztán ledobja az atombombát a soviniszta nemzeti mítoszra:

"Az éppen létező Románia, illetve az egyenlő nemzetek könfoderációjaként elképzelt Habsburg Monarchia közül az erdélyi románok valószínűleg az utóbbit választották volna. (...) Csakhogy így nem történhetett, a háború végén már csak a Romániával való egyesülés maradt."

Nyilván nem várhatjuk Lucian Boiatól, sem egyetlen román embertől sem, hogy szörnyű átkokat szórjon Trianonra, és az elmúlt gyötrelmes évszázadért mea culpázva tálcán kínálja nekünk vissza Erdélyt. Hiteltelen és gyáva gesztus lenne ez. De egy, valamikor egyszer talán megvalósuló normálisabb levegőjű Kárpát-medencéhez az ilyen bátor gondolatok kövezik ki az utat.
Lucian Boia: Vesztesek és győztesek
Cser Kiadó, Budapest
2015

Forrás: http://alfahir.hu/a_roman_tortenesz_aki_szerint_trianon_nem_volt_igazsagos